Szavakkal elmondhatatlan

Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy a tanúságtételem egyetlen ezrelékét sem képes kifejezni annak, amit ma átéltem a kecskeméti Imádság Házában. A valódi tapasztalás ennél jóval mélyebb, magasabb, szélesebb, tartalmasabb, színesebb, örömtelibb… szavakkal elmondhatatlan.

Szerda reggel. Átlagos. Az utcán mindenki rohan a dolgára, én is sietősen érkezem. Frici örömmel, tárt karokkal fogad. Nem először járok itt. Jó visszatérni, jó itt lenni. Röviden vázolja, hogyan is fog menni az énekes dicsőítés. Bemegyünk. Épp csak elkezdünk énekelni, amikor véletlen az órára pillantok: már fél óra eltelt. Ez hogy lehet?! A 63. zsoltárt énekeljük, strófáról strófára, belehelyezkedve, elmélyülten, felemelkedetten, meghatottan, boldogan. Az Úr megérint. Érzem, hogy könnyek törnek elő belőlem. A megrendültség könnyei. Mit is érzek valójában legbelül? Hogy szeretve vagyok. Hogy Isten jókedvében teremtett. Jónak és szépnek teremtett, pontosan olyannak, amilyennek megálmodott. Hogy Isten - miközben csodálom és imádom Őt -, gyönyörködik bennem. Szeret engem. Úgy érzem, nem tudok elviselni ekkora szeretetet, szétfeszít, túlcsordul bennem. És gyógyít is. Igen, a hatalmas és egyetlen Atyaisten mérhetetlenül közel jön hozzám, és gyógyítani akar. A lelkem mélyen elrejtett sebeit. Engedi, hogy egy pillanatra olyannak lássam magam, amilyennek Ő lát engem. A nyelvének már Erővel és örömmel tör elő belőlem. Nem az én erőm. Jó átadni magam Neki. Dicsőséges jelenléte szinte kézzel fogható. És aztán vége. Mintha egy szempillantás lett volna. Megállt az idő? Talán. A lényeg, hogy én benne voltam, és Ő is. Találkoztunk. Elemi erővel. Az én szerdám mostantól nem átlagos. Bárcsak minden napom így indulhatna! Köszönöm, Uram. „Áldani akarlak, amíg csak élek” Zsolt 63,5a

J. Zs.